Ha haladok sorban visszafelé, akkor sokan kerültek a “futottak még” kategóriába. Róluk később.

Nagyon sokáig dolgoztam rajta, hogy végre valahára elengedjenek otthonról. Egyszem lány gyermek lévé, még 25 évesen is otthon kellett laknom. Nem nagyon kaptam támogatást ahhoz, hogy saját életet kezdhessek, mert jó nekem otthon. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire életképtelennek tartottak e, vagy csak simán a féltés beszélt belőlük. De én az előbbire gondolnék. Igazából a mai napig nem értem, hogy vagyok képes életben tartani magam, Mazsolát és azt a 5 db cserepes növényt, akik elég strapabírók ahhoz, hogy 2 hetet is kibírjanak víz nélkül (de úgy látom, az egyik kezdi feladni, sajnálom!). Lényeg a lényeg, most már 3. éve nem lakom végre a szüleimmel. Ehhez azonban kellett egy pasi is, akivel el mertek engedni otthonról.

Mondjuk mire 1 éve együtt voltunk a sráccal, már küszöbön volt a szakítás, de nem ez a lényeg. Elértem, hogy a magam ura lehessek. Nem volt erőszak az összeköltözés, ő is akarta. Neki az otthoni dolgok nem voltak rendben és menekülni akart. Így minden gond nélkül belement a dologba és kaptunk segítséget is hozzá a szüleimtől. Mondjuk olyan nagyon nem lettem szabadonengedve, olyan helyre költöztünk, ahol a mai napig szemmel tudnak tartani (lehet itt némi féltés is, na egye fene). Mint tudjuk, lakva ismerszik meg az ember és elég hamar kiderült, hogy én vagyok a főnök ebben a kapcsolatban. Amivel csak annyi a gond, hogy nem vállaltam szívesen ezt a posztot. Amikor valaki arra is képtelen az én jóváhagyásom nélkül, hogy eldöntse, melyik szedőkanállal vegyen a kajából, akkor menekülni kell, de nagyon messzire (konkrét eset, megállt a konyhaajtóba és tanácstalan arckifejezéssel, egyik kezében az egyik, másikban a másik eszközzel megkérdezte, hogy akkor most hogyan is csinálja, pedig csak tésztáról és raguról volt szó). Képtelen volt a saját lányáért kiállni, csak sopánkodott, hogy hónapok óta nem látta. Sosem értettem, hogy lehet az, hogy hónap végére nem marad pénzünk, annyira rosszul nem kerestünk együtt (én itt anyós kezét láttam a dologban, elég érdekes manőverei voltak, szerintem simán lehúzott minket havonta 10-20 ezerrel). Folyton otthon volt, hívták a haverok, hogy menjen velük bárhová, de nem volt hajlandó (kell az egyedüllét, húzz a francba és hagyj érvényesülni az üres lakásban! jó-jó, volt akinél meg az volt a baj, hogy folyton ment, de kell egy egészséges egyensúly). Aztán már a barátnőm is mondta, hogy látja rajtam, nem vagyunk meg túl jól, akkor sejtettem, hogy ennek itt a vége. Persze volt, aki szurkolt a háttérben, hogy vége legyen, de róla külön regényt lehetne írni. És még ki tudja, mi minden volt, ami végül odavezetett, hogy vége lett.

Az a típus vagyok, aki elmondja, ha valami nem tetszik neki. Neki is elmondtam, megértette, de tenni képtelen volt ellene. Így 1 hónappal később egyik este úgy mentem haza, hogy akkor pakolj fiam, mert menned kell. Összepakolt pár fontos cuccot és elment, aztán apránként mindent elvitt. Többeközt az égetnivaló macskáját is. Jóban vagyunk, még most is, és láttam, mit küzdött más lányokkal. Rájöttem, hogy ő bár nem nagyon mutatta, de sokáig bízott benne, hogy azért csak visszafogadom. Nem így lett, barátság oké, több nem.

Így aztán végképp megkaptam, amit akartam. És most, mikor már nem akarok ennyire egyedül lenni, már nem élvezem annyira.